Elfogadni önmagunkat
Barátnők lehettek. A villamoson ültek és beszélgettek. Hétköznapi helyzet volt, épphogy csak átsiklott rajtuk a szemem. Semmi különös sem volt bennük egészen addig, amíg el nem kezdtek nevetni. A velem szemközti lány abban a pillanatban felemelte a kezét és eltakarta a száját. Ekkor figyeltem fel rájuk. Időnként lopva odanéztem és láttam, hogy a kezét most már szinte állandóan a szája előtt tartva takargatja magát. Idétlen és furcsa volt nézni, hogy így beszélget a barátnőjével, miközben kissé feszülten térképezi fel a körülötte levő embereket. Az egyik pillanatban, ahogy rövid időre elvette a kezét a szája elől, látni lehetett, hogy hiányzik egy-két foga elől. Hirtelen megértettem az egész helyzetet és meg is sajnáltam a lányt. Valószínűleg fogászati kezelésen lehetett mostanában, mert az öneltakaró mozdulatok kellő hatékonysággal működtek, de az is nyilvánvaló volt, hogy ez a helyzet kínos és kellemetlen neki. A hátralevő két megállót már úgy töltöttem el, hogy igyekeztem nem odanézni.
A villamosról leszállva a látvány számos gondolatot indított el bennem, amelyek saját vagy ismerőseim körében a múltban és jelenben különböző problémák forrásai voltak. Az elöl hiányzó fog csak egy ideiglenes állapot, melynek során számos emberben napokra beidegződik az a bizonyos kézmozdulat a fogpótlás után is. Aztán egyszer csak – mintha fújtunk volna egyet – megszűnik az arctakarás és el is felejtjük az egészet.
A probléma leginkább akkor van, amikor önmagunkat nem tudjuk valamilyen oknál fogva elfogadni. Keressük a hibákat és felnagyítjuk azokat. A külső jellemzőinkben, belső tulajdonságainkban és érzéseinkben nem a szépet vesszük észre, hanem a hibásnak vagy gyengén működő résznek a nagyságát emeljük ki. A gondolatainkon időről-időre eluralkodik a „kövér vagyok”, „nagy az orrom”, „kicsi a mellem” stb. egyik-másik megfelelője, de talán ennél is gyakoribb a különböző élethelyzetekre vonatkozó magyarázatok sokasága. Ezek gyakran összefüggnek az anyagi helyzettel, az önértékeléssel, az állandó elégedetlenséggel, a másoknak való megfelelési kényszerrel. Egy-egy téves vagy rossz döntésünk után ésszerűnek tűnő magyarázatokat keresünk a cselekedetünk beigazolására, ami egyrészt igazolhatja mások és magunk előtt a viselkedésünket, másrészt csökkentheti saját csalódásunkat is a cél elérésének meghiúsulása miatt.
Vannak dolgok, amiken tudunk és kell változtatnunk, de el kell fogadni azt is, hogy gyengeségeink és hibáink is akadnak. A hibáinkkal, jellemvonásainkkal együtt vagyunk önmagunk és ez teszi ki a lényünket. Olyanok vagyunk, amilyenek és azok vagyunk, akik. Ha nem másokat hibáztatunk a saját helyzetünkért, akkor máris nagy utat jártunk be az önelfogadás felé. El kell fogadnunk, hogy csak részei vagyunk a környezetünknek a többi emberrel együtt, akik így-úgy élik az életüket, jobb-rosszabb körülmények között, boldogabban-boldogtalanabbul, olykor szebb vagy csúnyább külsővel, sikeresebben vagy szerencsétlenebbül, okosabban vagy kevésbé intelligensen, de a lényeg, hogy sem a világot, sem másokat nem tudjuk megváltoztatni. A jelen egy pillanat alatt múlttá válik, ahogy a jövő is viszonylagos, a lezajló cselekedetek azonban nyomokat hagynak bennünk. Az, hogy ezeket a pillanatokat hogyan dolgozzuk fel, csak attól függ, hogy hogyan viszonyulunk önmagunkhoz, mennyire vagyunk képesek elfogadni magunkat hibáinkkal és erényeinkkel együtt.
Mindez azt is jelenti, hogy ha tudjuk, hogy mik a gyenge pontjaink és vannak olyanok, amelyeket nem tudunk elfogadni önmagunkon, akkor igyekezzünk változtatni rajta. Csak rajtunk áll, hogy hogyan éljük meg az időnket.
Sok ember tölt el számos időt különböző - többnyire értelmetlen - ábrándozásokkal, mint például „miért nincs olyan tabletta, amelyet ha az ember beszed, akkor izmos lesz tőle”, vagy „miért nem találtak fel valamit, amivel a tudást csak bele kell tölteni az ember fejébe”. Valójában a siker és az eredmény a megtett úttól függ, amelyben szükségszerűen benne vannak a kudarcok és kellemetlenségek is, viszont az eredmény is ettől válik valóssá, önmagunk számára elfogadhatóvá. És ezzel is erősítjük énképünket, önbecsülésünket.
És végül hadd fejezzem be egy idézettel, amelyet újra „megtaláltam”.
“Ne ijeszd el magad az élettől azzal, hogy csupán a gondokról s a bajokról képzelegsz. Ne vetítsd előre még nem létező, se ne éleszd újra letűnt bajaidat. Amikor gondok kínozzák sorsod, tedd fel a kérdést: mi az, ami most elviselhetetlen? A választ magad előtt is szégyellni fogod – sem a jövő, sem a múlt nem nehezedik rád, mindig csak a jelen. Az előbbi talán be sem következik, az utóbbi pedig már régen elmúlt. A jelen súlya a kisebbik, ha körülhatárolod. Milyen ember az, aki még a jelent sem képes önmagában elviselni? – Ha félreteszed, ami bánt, máris a legnagyobb biztonságban érezheted magad.
Vajon ér-e annyit bármilyen dolog, hogy lelked rosszul érezze magát miatta? Találsz-e valamit, ami miatt érdemes a bánkódáshoz lealacsonyodnod; sóvárgó, magába süppedő arccal csüggedned valami mulandó felett?
Emberrel nem történhet meg, ami nem emberi; ahogyan ökörrel, szőlővel, kővel nem eshet meg olyasmi, ami ökörhöz, szőlőhöz, kőhöz nem illik. Isten nem sújt olyannal, ami elviselhetetlen.
Ha egy külső jelenség bánt, tulajdonképpen nem maga a jelenség nyugtalanít, hanem a róla alkotott elképzelésed. Márpedig csak tőled függ, hogy ezt megszüntesd. Ha a rossz érzés oka a lelkedben rejlik – tulajdonoddá, elválaszthatatlan részeddé lett -, ugyan ki akadályozhatná meg hogy hibás felfogásodat magad orvosold? Amikor nem teheted meg, amit helyesnek tartasz, nem okosabb-e megújult erővel tevékenykedni, mint felette bánkódni?
Ha megtetted, amit tenned kell, az eredménytelenség oka nem benned rejlik. A dolgokat elfogadni tudni annyi, mint helyesen értelmezni. Ha ezt megértetted, semmi felett nem kell bánkódnod: az út a te utad, a természet mérte rád – neked csak járnod kell rajta.”
(Marcus Aurelius: Rossz érzések ellenszere)
Feleki János